„POV: anyám feje, amikor kide­rül, hogy holnapra kell úszócucc” – mondja a gyerekem, és közben mu­tatja is, milyen az adott arckifejezés, szerinte. Ebből nekem persze tudni kell, hogy a POV azt jelenti, point of view, és egész egyszerűen arra utal, hogy az ő nézőpontjából hogy is néz ki az adott szituáció. De azt is ér­demes tudnom, mit akar mondani, ha szerinte „túl ópé” a karakter, akit a testvére a szerepjátékban kitalált (OP, over-powered, azaz túl erős), mit, ha szerinte krindzs vagyok (cringe, azaz fura, „gáz”), és mit, amikor fle­xelni akar az új kabátjával (felvágni, menőnek tűnni). (…)

Nem teljesen ismeretlen jelenségről van szó, minden generációnak meg­voltak a maga (az idősebbek számára sokszor érthetetlen) szlengkifejezé­sei, és az emberiség minden korszaká­nak része volt a fiatalok és a „bezzeg az én időmben!” mondás közötti szembenállás. A tempó azonban, amellyel az elmúlt egy-két évtizedben meg­változott a világunk, soha nem látott mértékű, és számos olyan különböző­séget hozott a generációk közé, ame­lyek néha áthidalhatatlannak tűnnek. (…)

Mérhetetlenül könnyű lenne feke­tén-fehéren gondolkodni a kérdésről, a TikTokot és a gamervilágot egyér­telműen rossznak, az érthetetlen jöve­vényszavakat édes anyanyelvünk elle­ni támadásnak, kiirtandó jelenségnek tekinteni – így azonban elszalaszta­nánk annak lehetőségét, hogy lépé­seket tehessünk egymás felé.

Ahhoz ugyanis, hogy egymás iránti tisztele­ten alapuló együttműködés jöjjön lét­re a generációk között, őszinte kíváncsiságra van szükség.

Vasárnap délután, tizenkettedik szü­letésnap a nagycsaláddal. A kínos, feszengő tortázás és bájcsevej helyett szokatlan kép tárul elénk a nappa­liban: nagymama, nagypapa, nagy­nénik, unokatesók, szülők, gyerekek telefonnal a kezükben ülnek kör­ben, sikongatnak, biztatják egymást, az idősebbek igazgatják a szemüve­güket, de így sem tudják követni, mi zajlik a készülékük kijelzőjén, a gyerekek pedig óriásiakat nevetnek a bénázásukon. Az ünnepelt kérésé­re az egész család az ő kedvenc játé­kába csatlakozott be: among usoznak. (Virtuális megfelelője ez a gyilkosos játéknak: van egy imposztor, és körről körre szavazással próbálnak megsza­badulni tőle.)

A játék ugyan virtuá­lis, mégis egy térben, közösen játszva egészen új színeket kap, hiszen a ki­szavazni kívánt imposztort könnye­dén elárulhatják szavai, hangja vagy a testbeszéde. A jelenetet tekinthetnénk vesz­teségnek, szomorúnak, amiért ezek a mai fiatalok még a családi ünne­pen is a telefonon akarnak lógni, sőt károsnak is, hiszen nincs nap, hogy ne hallanánk a képernyők romboló hatásairól és a függőségről, amelyet okozni képesek. De nézhetjük úgy is, milyen szép megnyilvánulása ez a ge­nerációk közötti együttműködési haj­landóságnak, észrevehetjük, milyen csoda történik, amikor az idősebbek készek becsatlakozni a fiatalok vi­lágába. (…)

És hogy miért olyan fontos ez? Ha a függőségekkel kapcsolatos szak­irodalmat böngésszük, azt találjuk, hogy legyen szó alkoholról, drogról vagy akár munkáról, van egy közös, mindenhol jelen lévő tényező: a ma­gára hagyottság érzése. Nem minden esetben arról van szó, hogy a függő­ségekkel küzdő ember ténylegesen egyedülálló vagy magányos lenne, de az a fajta kapcsolódás, amelynek köszönhetően egy másik ember társa­ságában biztonságban érezheti magát, megélheti, hogy valaki meghallgatja, odafigyel, vele van a világában – nos, ez hiányzik.

Ahogy Máté Gábor, el­sődlegesen a függőségekkel foglalko­zó magyar származású kanadai orvos összefoglalja: „Nem az a kérdés, hogy valaki miért függő, hanem hogy vala­mi miért fáj.”

A teljes írás ITT olvasható.

Szöveg: Balogh Fruzsina

Fotó (archív): Lambert Attila/Magyar Kurír

Forrás: jezsuitakiado.hu

Forrás: Magyar Kurir