Azóta minden adventben újra megéli, mit jelent a hit, a gyermeki tisztaság és a befogadás csodája. Az alábbiakban részleteket közlünk egy vele készült interjúból.

Abban az évben valahogy egyszer csak rám tört az a régi, gyermekkori „karácsonyvárós” érzés. Olyan különös, nosztalgikus hangulat volt, mint amikor gyerekkoromban számoltam a napokat karácsonyig. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy megvettem egy fenyőfát és feldíszítettem, pedig még advent sem volt. Nem is értettem, mi történik bennem – mintha valami készülődött volna, csak azt nem tudtam, hogy micsoda. Aztán megláttam egy cikket egy Down-gyermeket örökbefogadó családról, és abban a pillanatban minden a helyére került. Tudtam, hogy eljött az idő. Most kell elindulnom ezen az úton.

Még egyetemista koromban megismerkedtem egy Down-szindrómás kislánnyal. Volt benne valami egészen varázslatos – megfogott a tekintete, végtelen őszintesége és tiszta szeretete. Akkor döntöttem el, hogyha valaha az örökbefogadás mellett döntök, akkor Down-gyermeket szeretnék. Az említett adventben megkerestem Steinbach Évát, aki a Down Alapítvány Down Dada szolgálatának vezetője, és sok örökbefogadás felett bábáskodott már. Megtudakoltam tőle, mekkora realitása van annak, hogy egyedülálló szülőként felneveljek egy Down-szindrómás gyereket.

A családom nagyon féltett. Az örökbefogadó tanácsadók nagyon elfogadóak voltak, a gyámhivatalban viszont volt, aki megkérdezte, nem gondolok-e inkább mesterséges megtermékenyítésre. De bennem nem volt kérdés. Szakemberként magam is hosszú évek óta dolgoztam értelmi sérült emberekkel, így felkészültnek éreztem magam.

Éreztem, hogy ez az én utam, hogy Isten rám bíz valakit. Csak meg kellett hozni a döntést.

Érkezett egy telefonhívás: van egy hathetes kisfiú, akit a kórházban hagytak. Bementem, megláttam, és abban a pillanatban tudtam, hogy ő az én fiam. Körbeküldtem a képét a családban, és mindenki beleszeretett. Kiderült, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy Down-szindrómás, hanem egy ritka, összetett szívfejlődési rendellenessége is van. Az orvosok később azt mondták, kevés ilyen súlyos esetet láttak. Én mégsem a diagnózist láttam, hanem a gyereket. Csak azt tudtam, hogy szeretem, és bármerre is vezet az út, mellette állok.

Éreztem, hogy ezt a gyermeket rám bízta az Isten. Hogy az én feladatom most az, hogy szeressem, akkor is, ha más lemondana róla. Én azonban éreztem, hogy nincs vége. Még a GOKVI (a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet – a szerk.) intenzív osztályán leültem az ágya mellé, imádkoztam, és abban a pillanatban egy hatalmas szivárvány jelent meg az égen. Tudtam, hogy Isten ott van velünk. Országos imaláncok indultak Tomiért, rengetegen hordoztak minket. 

A családom és Tomi keresztszülei társként állnak mellettünk a megpróbáltatásokban és a mindennapokban is, a legfontosabb döntéseket is át tudom velük beszélni (…) ott a sorstársi közösség is. Nagyon sokat jelentett, hogy Steinbach Éva, a Down Dada Szolgálat vezetője, aki örökbefogadási krízistanácsadó is, a folyamat elején összekötött olyan családokkal, akik már túl voltak örökbefogadáson.

Mióta Tomi velem van, a karácsony már nem a készülődésről szól, hanem a hálaadásról – arról, hogy Isten rám bízta őt, hogy az életem minden nehézsége ellenére kegyelemmé vált.

Czinege Bea (Down Dada Szolgálat) írása teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás: Bízd Rá Magad Média

Fotó: Down Dada Szolgálat

Forrás: Magyar Kurír