Piliscsaba egyik csendes utcájában egy kedves családi házhoz érkezünk. Tulipánok nyílnak az előkertben, hátrébb tyúkok kapirgálnak. A reggeli borongós időt nem bánják a madarak, örömteli csivitelésük betölti a környéket. Mosolygósan invitál be minket a ház asszonya, gyümölcsteával kínál. A konyhában ülünk le beszélgetni.

„Több helyi édesanyával közösen végeztük az első Igent mondok online női lelkigyakorlatot” – kezdi történetét Anna, akit még advent idején megérintett egy fiait nevelő anyatársának imája: „Hálát adok neked, Atyám, hogy értünk odaadtad egyszülött Fiadat, én nem lennék képes erre.” Ez a mondat mélyen bevésődött a szívébe, és ráébresztette: ő maga sem tudna lemondani a gyermekeiről. Bár több pap és lelkivezető is megerősítette őt abban, hogy ez az ösztönös anyai érzés teljesen rendben van, Anna mégis úgy érezte, gátolja őt Istennel való kapcsolatában az, hogy gyermekeit nem tudja feltétel nélkül átadni az Úrnak. A lelkigyakorlatot azzal a szándékkal kezdte el, hogy dolgozzon ezen a gyermekeihez fűződő érzésén. Akkor már várandós volt az ötödik gyermekével. Rögtön a lelkigyakorlat első hetében ezt a kérdést kapta Istentől: „Miért félted őket tőlem?” Valóban, miért is? – visszhangozott Anna lelkében. Annyi minden mástól lehetne óvni gyermekeit: ártó kapcsolatoktól, a média hatásaitól vagy járványoktól. Miért pont Istentől kellene féltenie őket, aki maga a végtelen szeretet és jóság?

„Rögtön meg is született bennem az elhatározás: felajánlom és átadom őket az Úrnak, nála vannak a legjobb helyen, hiszen ő még nálam is jobban szereti a gyermekeimet.” A nagycsaládos, várandós édesanya imasétára indult a közeli erdőbe, s a rózsafüzértitkok helyére gyermekei nevét helyettesítette be: „Áldott a te méhednek gyümölcse, Jézus, akinek Domonkos fiamat felajánlom… Így mondtam sorban a gyermekeim nevét: Borbála, Dorottya, Benedek, és a kis magzat, akit akkor vártam, Bernadett. Ez az ima elképesztő megkönnyebbülést és felszabadulást hozott az életembe” – vallja Anna. Úgy érezte, ezzel minden a helyére került, mindent rá tudott bízni Istenre, az egész életét a gyermekeivel együtt, s így belső várkastélyának utolsó kis szobájába is beengedte a Mindenhatót.

Vasárnap volt, amikor Anna mindent Isten kezébe helyezett, és másnap elvesztette Bernadettet, szíve alatt hordott magzatát. „Nagyon erős válasz volt ez a felajánló imámra – emlékezik vissza. – A mérhetetlen fájdalom ellenére hittem abban, hogy nincsenek véletlenek, csak a Gondviselő terve van, amit mi sokszor nem látunk át. Nem éreztem haragot az Úr iránt.” Úgy vélte, Isten komolyan vette felajánló imáját és elfogadta azt. Az orvosi vizsgálatok során aztán kiderült, hogy a baba már napok óta nem élt. „Isten megadta nekem azt a szabadságot, hogy átadjam neki a babámat, amikor ő már tudta, hogy nincs többé velem, csak a pici teste. Így a felajánlásom is teljes volt, és világossá vált számomra, Isten már azelőtt elfogadta tőlem Bernadettet, hogy őszintén és teljesen felajánlottam volna neki.”

Lelkigyakorlatozó társai közül sokan beszélgetéssel, meghallgatással próbálták vigasztalni, fájdalmát enyhíteni, és Anna megérezte, hogy ezek a megosztások nem csupán rá, hanem beszélgetőtársaira is gyógyítóan hatnak. Lassanként kiderült, hogy számtalan édesanya élte át a magzatvesztés fájdalmát, és beszélni akarnak róla.

Az érintettekkel való beszélgetései során Anna felismerte, hogy az édesanyák az elfogadás folyamatának más-más szakaszában járnak, s az, hogy hol tartanak éppen, nincs szoros összefüggésben azzal, hogy mikor élték át a veszteséget. Volt, aki a húsz évvel korábbi történetét fájdalmasabbnak élte meg, mint ő az övét, amellyel éppen akkoriban kellett szembenéznie. „A Jóisten kegyelme elárasztott és teljesen velem volt.” Anna mindvégig érezte, hogy az Istenanya vezeti őt vesztesége feldolgozásának útján, és a gyógyulással együtt egy küldetést is ad neki. Imában kapott élményét így fogalmazta meg: „Ahogy én gyógyítalak téged, úgy a te segítségeddel gyógyítani tudunk majd másokat” – sugallta neki Mária és Jézus.

Anna hangsúlyozza: „Itt nem az én történetem és személyem kezdett kibontakozni, hanem az Oltalom Útja: Jézus gyógyító ereje és az a szándéka, hogy segíteni akar a magzatukat elvesztett édesanyáknak, be akarja gyógyítani sebeiket, a kisbabák kapcsolatba akarnak kerülni az édesanyjukkal, Szűz Mária pedig sorstársként kapcsolódni szeretne az érintettekhez. Bár Máriának nem volt magzatvesztése, édesanyaként mégis ugyanazt a fájdalmat élte át fia, Jézus elvesztésekor. 

Az Oltalom Útja egy mélyen átimádkozott lelkigyakorlat – folytatja Anna. A piliscsabai asszonyok – vele együtt heten – felosztották maguk között a napokat, s heti egy-egy óra szentségimádást vállaltak azért, hogy a munka során végig a Szentlélekre és az ő indításaira tudjanak figyelni, és ne a saját elképzeléseiket valósítsák meg. Hétről hétre összejártak, imádkoztak, és figyeltek az ihletésekre. Ennek gyümölcseként vált világossá számukra, hogy Markolt Sebestyén szobrászt felkérik az átadás szobrának megalkotására. Annát régi jó barátság fűzi a művészhez.

Fotó & Forrás: Magyar Kurir