Horváth Zoltán plébános személyes, családi történettel indította a beszélgetést; elgondolkodott azon, milyen érzés lehetett a szüleinek, amikor bátyjával szinte egy időben „repültek ki a fészekből” (az idősebb testvér nősülni készült, Zoltán atya pedig a papi hivatás felé tette meg az első lépést).

„Nem lehetett egyszerű! A bátyámmal annyit láttunk ebből, hogy a szüleink egymás felé fordultak, és rendszeresen visszajártak egyéni és közös életük fontos helyszíneire.”

Vizy Zsuzsa családterapeuta hozzátette: amikor a házaspárok sok év után újra ketten maradnak, jellemzően egymás felé fordulnak, de el is távolodhatnak egymástól. Nem történik más, mint hogy folytatódik közös történetük: úgy működik tovább, ahogy addig is működött, s ha jó volt a kapcsolat, életük új szakaszában könnyebb dolguk lesz.

„Azt azért tudnunk kell – folytatta –, hogy emberi életutunknak vannak bizonyos törvényszerűségei, s ezeket fontos ismernünk.

Ahogy a dackorszak vagy a kamaszkor válsága (szükségszerűen) bekövetkezik a gyermek életében, a felnőtt 48–50 évesen belép az egyik legnehezebb korszakba, az életközép időszakába.

Az ember ekkorra már rendszerint bejárta az élet ágas-bogas útjait, de szinte öntudatlanul. A kamaszkorában járó, vagy éppen a családi fészekből kirepülő gyermeke pedig éppen arra figyelmeztető jel és valóság, hogy muszáj feltennie magának néhány fontos kérdést, például azt, hogy miről is szól az élete.

Az önreflexió, a valósággal való szembenézés révén az életközép idején tudatosodik bennünk, hogy csak néhány évtized lehet még előttünk, ugyanakkor az is, hogy valahonnan elindultunk, és valahová tartunk; emberségünk velejárója az a belátás, hogy személyre szabott feladatunk van.

Megkérdezhetjük magunktól azt is: Ki írja az életünk forgatókönyvét? Mozgatnak minket, vagy aktív szereplők vagyunk? Ez utóbbival kapcsolatban Horváth Zoltán plébános feltette a kérdést: Vajon önzés azt keresni, hogy nekem mi a jó?

Vizy Zsuzsa egy frappáns példázattal válaszolt, amelyet Anthony de Mello jezsuita szerzetes egyik könyvében olvasott: Az Úr a mennyország kapujában megkérdezi a családapát: „Ki vagy te?” Az sorolni kezdi: mérnök, férj, három gyermek apja. De az Úr újra kérdezi: „De ki vagy te?” A férfi tétován áll Isten előtt, nem tud mit felelni. Az Úr erre a következőt mondja neki: „Akkor még visszaküldelek a földre, hogy keresd meg a választ a kérdésemre: ki vagy te?”

Vizy Zsuzsa a példázattal kapcsolatban kifejtette: a házaspáros élet általában úgy zajlik, hogy születnek a gyerekek, rengeteg a tennivaló, meg kell felelni az elvárásoknak, fontos a karrier építése, a hivatásban ki kell bontakozni, s mindezen feladatok közepette valahogy eltávolodunk önmagunktól, „nem vagyunk benne a magunk kis medrében”.

Sok házaspárral megtörténik, hogy 40–50 évesen elválnak vagy szétköltöznek – ők valójában önmagukat keresik. Ez is rávilágít arra, hogy lényegében egy feladatunk van az életben, a válaszadás arra a kérdésre: „ki vagyok én?”, és ezt a választ az életeseményeink segítenek megadni.

Horváth Zoltán plébános közbevetette, hogy az önismeret mellett a társunk, a házaspárunk megismerése is fontos… Vizy Zsuzsa helyeslően hozzátette: egy házasság folyamán a férjnek többször is el kell vennie a feleségét, illetve a feleségnek többször is hozzá kell mennie a férjéhez. 

Kilencvenkilenc százalékban nem tudjuk, hogy kit választunk, de az is biztos, hogy a választásunk nem véletlen, dolgunk van egymással – mondta a családterapeuta, majd kifejtette: a házasság útja a szimbiózistól (minden úgy van jól, ahogy van) a differenciálódáson (az identitás keresése) át a pár egymással való új találkozásáig vezet.

A házas kapcsolat olyan, mint egy tánc: közeledések és távolodások sora, de ahogy a táncban, úgy a kapcsolatban sem jó, ha túl messze távolodnak a személyek, hiszen újra és újra össze kell találkozniuk – a táncban is, a házasságban is.

Az igazi párkapcsolat dinamikus, a párnak valóban élnie kell ahhoz, hogy ki tudjon bontakozni (egyénileg is). Nem az a cél, hogy mindketten elhervadjanak.

Vizy Zsuzsa ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a házasság nem játék. Nem szabad hamis színben feltüntetni, rózsaszín mázzal leönteni, amikor beszélünk róla;

sok házaspár nagyon egyedül van a kapcsolatával, nagy rakás szörnyűségnek éli meg azt.

„Pedig a fájdalom, a kín, a szenvedés a növekedésünk érdekében adatik. Meg kell küzdenünk a törékenységünkkel és egymással – a kapcsolatunkért. Ha dolgoztunk ezen, és megküzdöttünk a házasságunkért a párunkkal együtt, akkor nem leszünk öregségünkre depressziósok vagy szomorú, csalódott idős emberek.

„És ebben a küzdelemben a férjnek, vagy a feleségnek szabad kiállnia önmagáért?” – kérdezte a beszélgetésben Horváth Zoltán. Az őszinte, biztonságos kapcsolódás a legfontosabb – válaszolta a kilencgyermekes Vizy Zsuzsa –, de a szabadságot például én is szeretem, s ezt a férjem is tudja rólam.

Nem tagadhatjuk el azt sem, hogy egészen személyes módon kapcsolódunk az Úristenhez is. Szeretek csendben az Oltáriszentség előtt ülni, s rendre választ kapok az Úrtól, hogy meddig mehetek el a szabadságomban, mi az, amit már nem szabad megtennem.

A családterapeuta a Café Francescóban egybegyűlt házaspárok kérdéseire is válaszolt. Többek között rámutatott: sajnos vannak mérgező házas kapcsolatok és sok a válás. Amikor csak az utóbbi út marad, a kapcsolatot el kell gyászolnunk, és meg kell kérdeznünk magunktól, hogy mire tanított minket, illetve el kell gondolkodnunk a bennünket ért fájdalmakról, s arról is, hogyan folytatódik a saját utunk.

Megvallotta, hogy a családterapeutának is szembe kell néznie a törékenységével és a kiszolgáltatottságával, azzal, hogy egy adott helyzetben ő is kibillenhet az egyensúlyából, s így, ezzel az alázattal kell az emberek, a párok mellé állnia. Mint mondta, „sokszor mentünk mi is a férjemmel lelkigyakorlatra”.

A gyereknevelésre vonatkozó kérdésekre Vizy Zsuzsa azt válaszolta: „Mindenki úgy nevel, ahogy tud, képességei és lehetőségei szerint: ezt nem lehet tökéletesen csinálni, s ez így normális.”

Egyébként pedig törvényszerű, hogy a gyermek a nevelés tekintetében felülírja a szüleit, de az sem baj, ha felnőttként sok mindenben mégis a szüleiéhez hasonlóak a reakciói.

A neveléssel kapcsolatban a legrosszabb az a szülői, bűntudatos hozzáállás, hogy „rosszul csináltuk”. Minden gyermeknek végig kell járnia, meg kell küzdenie a személyes életútját (ebbe beletartozik a neveltetése is), éppígy a személyes hitét is.

Sok szülő csalódott (önmagában is), amikor a családi fészekből kirepült gyermeke nem az elvárásai szerint éli a hitét, vagy éppen hátat fordít annak. Pedig a saját személyes hitéért minden embernek meg kell küzdenie, az Úr majd ad impulzusokat ehhez.

A kételyeivel küzdő gyermekünket is szeretnünk kell: ha távol sodródott tőlünk, akár nap mint nap imádkozhatunk érte, s ha „visszatér”, örömmel fogadjuk be őt – tanácsolta a családterapeuta.

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír

Forrás: Magyar Kurír