Hét nap, hét házasság története (3.) – Lilla és Ádám

A Görögkatolikus Metropólia interjúsorozattal készült a házasság hete idei rendezvénysorozatára: mindennap más házaspárral ismerkedhetünk meg. Hét nap, hét házasság, hét élethelyzet, egy közös pont: a feltétlen szeretet, az Istennel kötött hármas kapcsolat mindent legyőző ereje. A harmadik házaspár, akivel megismerkedhetünk, Lilla és Ádám.

A miskolci székesegyházban néhány éve minden vasárnap és ünnepnapon egy fiatal családot látunk. Mindig együtt, a cseperedő gyerekekkel érkezik Kissné Fülöp Lilla és Kiss Ádám. Az érdekelt, hogy kerültek ide, mi a történetük.

– Kettőtök közös története nem itt, és nem is most kezdődött.

Lilla: Már lassan tizenhárom éve. Sástón, az unokatestvérem születésnapi buliján találkoztunk először.

Ádám: Az egyetemi cimborám unokatestvére Lilla, ő, mint rokon volt ott a bulin.

L.: Egész este beszélgettünk, és már akkor eléggé egy hullámhosszon voltunk. Aztán ennyi, mindenki hazautazott.

Mielőtt Ádámot megismertem, nagyon sokat imádkoztam, Máriapócson is, hogy megtaláljam végre a társam. Miután találkoztunk, annyira erős volt ez az érzés, az Isteni sugallat, hogy ő az, akiért imádkoztam, és nem hagyott nyugodni a gondolat.

Amúgy, azóta is, annyiszor éreztem már ezt, hogy Isten utat mutat, ha figyel rá az ember. Szóval kinyomoztam az elérhetőségét, pedig nem vagyok egy kezdeményező típus. Ráadásul ez sem volt egyszerű, mert Ádám nincs fenn a közösségi oldalakon.

– Lilla azt mondta, hogy egy hullámhosszon voltatok. Mi ez a hullámhossz?

L.: Úgy emlékszem, már akkor kiderült, hogy nagyon hasonlóan gondolkozunk, nem?

Á.: Hát igen. Ilyen egyszerű dolgokra kell gondolni, mint például a zenei ízlés.
Ha valaki fújja például az István, a királyt, akkor ezzel már el lehet helyezni valahol a „térképen” a másikat.

Ilyen bagatell dolgokkal kezdődik. Utána pedig egy természetes fejlődésen ment keresztül a mi kapcsolatunk is. Ahogy egyre jobban megismertük egymást, egyre mélyebb személyiségjegyek kerültek elő, így folyamatosan derült ki, hogy valóban egészen hasonló a gondolkodásunk, hasonló értékrendet vallunk.

– Ez vallásos értékrendet is jelent, vagy egymáshoz nőttetek a vallásban?

L.: Szerintem a vallásos értékrend az abszolút közös. Elég hamar kiderült, hogy ő is jár minden vasárnap templomba. Nekem ez annyira újdonság volt, nem ismertem előtte ilyen fiút. Van még ilyen fiú? Nekem ez nagyon tetszett. Amikor már én is Budapestre kerültem, mentünk együtt.

 

– Görögkatolikusok vagytok mind a ketten?

L.: Én görögkatolikus vagyok, Ádám római katolikus.

Á.: Őszintén szólva Lilla előtt egyáltalán nem ismertem a görögkatolikus vallást. Nálunk, Tolna megyében, ez gyakorlatilag nincs is. Szóval elsőre, ha úgy nézzük, közel hozott minket a vallás. Aztán később kellett hozzá egy kis nyitottság is. Két vallásos embernél az jellemző, hogy a saját vallását tartja az igazinak. Úgyhogy, hosszú távon még tolerancia is kell; meg kell ismerni egymás hitét, szokásait. Ebből viszont építkezni lehet a későbbiekben.

Legalábbis én nagyon sokat tanultam a görögkatolikus vallásból.

L.: Házasság előtt megbeszéltük Ádámmal, hogy a fiaink görögkatolikusnak lesznek keresztelve, a lányaink római katolikusnak. Ezek után Isten úgy gondolta, hogy lesz három fiunk.

– Akkor az sem volt kérdés, hogy nagycsaládosok lesztek?

L.: Hát az nem volt kérdés, mert Ádámék is hárman vannak testvérek, mi is hárman vagyunk testvérek, tehát szerettünk volna több gyereket. Én mindig is párosan szerettem volna, tehát négy gyerekre vágytam, Ádám pedig minimum háromra.

– De azért gondolom izgultatok a negyediknél, hogy fiú lesz, vagy lány?

L.: Nem, igazából teljesen fiúra készültünk a három fiú, Ádám, Csanád és Zétény után. Amikor Zéti másfél éves volt, úgy éreztük, készen állunk rá; jöhetne még egy baba. De Isten nem így gondolta. Nagyon el voltam keseredve. Csütörtök este volt, elmentem egy vecsernyére.

Sírtam és számonkértem Istent, hogy miért nem jön már a negyedik baba. Aztán akkor és ott, újra annyira éreztem Isten jelenlétét. Elfogadtam, hogy minden úgy lesz, ahogy Ő akarja és az nagyon jó lesz úgy. Márciusban, Máriapócson, már úgy imádkoztunk, hogy legyen meg az Isten akarata.

Áprilisban pedig kiderült, hogy úton van Lilla. Ezért kapta a Mária Lilla nevet. Szóval a Jóisten mindannyiszor elrendezi az életünket, és tudja, hogy lesz a legjobb nekünk.

– Minden vasárnap és ünnepnapokon a kicsikkel együtt érkeztek a templomba. Hogyan kell a gyerekeknek megmutatni, hogy a vallás az jó dolog, hogy templomba menni jó dolog? Milyen praktikáitok vannak?

Á.: Ezt nem lehet félig csinálni. Nálunk nem volt kérdés, hogy mi el fogunk menni misére.

L.: És együtt szeretnénk menni.

Á.: Igen, tehát ez egy közös program. A gyerekekben sem volt egy pillanatig kétség afelől, hogy nekik is ott kell lenniük, akármit is csinálnak. Ez, hogy mind a ketten járunk velük, ez biztos, hogy egy erősítő tényező. Biztos, hogy ez valami jó lehet, hogyha anya is, meg apa is ott van. Nincs alternatíva. Igazából szerintem ez a kulcsa. Nem kell feltenni a kérdést, nem kell bizonytalankodni, hanem megyünk, és kész. Nyilván ez nehézségekkel jár, mert el kell készülni egyszerre mindenkinek, sőt, van az a kor a gyerekeknél, amikor nehezen bírják ki ezt az egy órát. Azonban az első gyerektől ezt a szemléletet gyakoroljuk. Most már olyan nagy szégyenérzetem sincs, hogyha esetleg a gyerekek nem úgy viselkednek, ahogy egy templomban illik.

L.: Azért nem tart örökké az a kor. A két nagyobbik fiú, Ádám és Csanád már ministrál is.

– Amikor olyan korban vannak a gyerekek, hogy a legtöbbet belőletek, a ti jelenlétetekből igényelnek, hogyan lehet megmaradni házaspárnak, férjnek, feleségnek?

L.: Szerintem itt a kulcs a napirend. A gyerekek nyolckor lefekszenek aludni. Ez az ő érdeküket is szolgálja, meg a miénket is, mert így van egy kis időnk egymásra. A másik, amit fontosnak tartunk, hogy minden héten van egy esténk, amikor csak egymásra figyelünk. Leülünk a nappaliba, vagy kiülünk a teraszra, akkor nincs telefon, tévé, semmi, hanem akkor csak beszélgetünk egy-két órán keresztül.

Mindenről, ami a héten történt velünk, és ehhez ragaszkodunk. Ez minden héten így van, de már nagyon régóta, még gyerekünk se volt, már akkor is.

Á.: Akkor picit gyakrabban.

L.: Ez azért szerintem segít, hogy ne távolodjunk el egymástól.

Á.: Mindenképpen.

– Van közös imátok?

L.: Minden este a gyerekekkel, amikor már volt esti mese, fogmosás, akkor szépen mindenki megköszön valamit, ami aznap történt vele, valami jót, ami eszébe jut, és utána közösen imádkozunk. Van, hogy fél órásra húzódik ez, mert nagyon sok minden jó dolog történt velük, és mindent megköszönnek.

Ragaszkodunk ahhoz, hogy sosem fekszünk le közös imádság nélkül.

– Van segítségetek, amikor összeomlani látszik minden?

L.: A szüleim. Itt élnek tőlünk öt percre körülbelül. Rájuk tudunk számítani.

Á.: Ez volt a legnyomósabb ok arra, hogy Miskolcra költöztünk.

– Előtte hol éltetek?

Á.: Budapesten. Három és fél éve költöztünk Miskolcra. Három gyerek után jöttünk el Pestről, ott már néha éreztük, hogy kezdünk kevesek lenni, ahogy elindult az óvodás időszak. Nagyon egyedül voltunk, nem volt senkink. Lilla szülei aktívan vesznek részt, most már mondhatom, hogy a hétköznapjainkban is.

L.: Igen, most még ők segítenek nekünk. Később meg majd nekik lesz szükségük ránk.

Á.: Akkor mi segítünk majd.

– El tudjátok képzelni, hogy tovább bővül, akár tízfősre a családotok?

Á.: Nem adnék rá most túl nagy esélyt.

L.: De hát erről nem igazán mi döntünk, ugye? Ezt majd Isten eldönti, hogy hányan lesznek, de egyelőre mi négyet terveztünk.

Á.: Azért, hogyha jönne az ötödik, akkor annyira nem esnénk kétségbe.

– Hogy látjátok: a mostani huszonévesek körében a házasság mennyire „menő”, mennyien vágynak nagycsaládra? Különösen, hogy a közélet is ezt támogatja…

Á.: Nem gondolom, hogy divattá vált volna a nagycsalád. A külső nyomás kevés szerintem ehhez. Kevés ahhoz, hogy az ember a hétköznapokat végigcsinálja. Természetesen az ilyen-olyan elérhető anyagi támogatás kell, és jól jöhet, de ez mind-mind kevés. Szerintem ahol ez az elhivatottság, ott külső körülményektől függetlenül is meg fognak születni a gyerekek. Ahol viszont nem, ott hiába erőltetik központi intézkedésekkel.

L.: Főleg, hogy azért több gyerekhez kell a stabil kapcsolat, tehát, hogy a szülők együtt maradjanak.

– Számotokra mi adja a stabilitást?

Á.: Szerintem az, hogy van egy végtelen bizalom. Ez adja a nagy részét a kapcsolat stabilitásának.

Biztos vagyok benne, hogy Lilla is hasonlóan gondolja. Egy pillanatig nem inog meg a bizalmam benne, egyrészt hűség tekintetében, másrészt megbízhatóság tekintetében. Tudom, hogyha ott kell lenni, ott lesz, ha ezt kell csinálni, ott lesz. Ha szabadideje van, akkor azt fogja csinálni, amit mondott. Ez egy pillanatig nem kérdés. Sok párkapcsolatban, még a környezetemben is azt látom, ez a bizalom nem erősödik meg annyira, hogy a kétségek ne legyenek ott mélyen. Azért ez gyilkos tud lenni hosszú távon.

L.: Nos, igen, a bizalom nagyon fontos. Egy pillanatig nem gondolkozom azon, hogyha azt mondja, elmegy dolgozni, akkor esetleg máshova megy. Amit mond, az úgy van.

Á.: A mi életünkhöz hozzátartozik talán az is, hogy annyira nem adunk alkalmat arra, hogy külön utakon kezdjünk el járni. A programok nagy többségét közösen csináljuk. Egy-két magán program van esetleg hetente.

– De akkor hol lesz majd, az oly divatosan megfogalmazott „én időm”?

L.: Hát, az a heti egy óra. Ádám eljár focizni, én meg el szoktam menni a templomba egy órára és imádkozom. Ez viszont jó, mert mindkettőnket feltölt ez az egy-egy óra, többet nem igénylünk.

Á.: Igen, ez lehet, hogy egyénileg változik, kinek milyen igénye van erre. Azonban erre azt szoktam mondani, és elég keményfejű vagyok ilyen szempontból, hogy egy harmincas, kisgyerekes férfinak-nőnek, nem az „én időmmel” kell foglalkoznia. Az majd később jön el.

L.: Volt is, mert azért volt sok időnk a gyerekek előtt is, és majd lesz is.

Á.: De nem most van itt az ideje. Persze elfogadom, hogy vannak olyanok, akik többet igényelnek. Lehet, hogy ilyen szempontból szerencsések vagyunk, hogy ezt mi így tudjuk tolerálni. De én ezt erősítem magamban, hogy ennek számomra nem most van itt az ideje. Most fiatalok vagyunk, energikusak, most ezt így bírjuk.

– Egyetértek, mert azt látom rajtatok, hogy kiegyensúlyozottak vagytok, mosolyogtok. Szóval olyan kerek az egész.

Á.: Mert már alszanak a gyerekek. (Elnevetik magukat.)

– Mitől több egy szentségi házasság szerintetek? Ráadásul egy megélt szentségi házasság?

Á.: Ez majd hosszú távon derül ki. Mi ezt az utat járjuk, de lehet, hogy vannak más praktikák, másik út, más szokások, ami szintén hozzátesz egy házassághoz. Igaziból az, hogy mind a ketten vallásosak vagyunk, és ennél fogva egy ima, hogy úgy mondjam, otthonossá teszi a környezetet számunkra. Úgy érzem, hogy gyerekkoromtól egy folytonosság van emiatt. Ez egy szerencsés állapot szerintem.

L.: Mindkettőnknek hasonló az igénye ebből a szempontból, és ezt tudjuk is gyakorolni.

– Van, vagy volt olyan minta a környezetetekben, akikre azt mondjátok, hogy ti is úgy szeretnétek megöregedni, ahogy ők?

L.: Nos, én szeretnék úgy megöregedni, ahogy a szüleim, az biztos, mert szépen felneveltek minket, együtt vannak, szeretik egymást, persze még nem öregek. Vagy a nagyszüleim, olyan szép házasságban éltek ők is.

Nagyapám utolsó pillanatokig udvarolt a nagymamámnak, dicsérte, bókolt neki. Mindig néztem őket, hogy bárcsak én is így lehetnék majd a férjemmel. Hát remélem, hogy mi is így leszünk.

– Mi lenne az az egy mondat, amit egy huszonéves párnak mondanátok, akik házasságkötés előtt állnak. Mire figyeljenek?

Lilla és Ádám: Budapesten jártunk jegyesoktatásra. Egyik alkalommal több házaspár mesélt a házasságukról, mindennapjaikról. Tőlük hallottuk a történetet a kézen fogva sétáló idős házaspárról. Egy fiatal diák meglátva őket, így szólt: „Én is ilyen boldog házasságban akarok megöregedni.” Erre a bácsi: „Ne akard, fiam, hanem döntsd el!” Nos, mi már eldöntöttük.

Szerző: Varga-Juhász Bernadett

Forrás és fotó: Görögkatolikus Sajtó- és Médiaközpont

Forrás: magyar kurir.hu

Share:

Kapcsolódó tartalmak

„Meghívtál, hogy vízre lépjek…” – Árnika története

Ott kezdeném, hogy 3 fiunk van, és szerettünk volna egy kislányt. Mivel a harmadik császármetszés után azt javasolták, hogy ne legyen több gyermekünk, félve szántam rá magam. Próbáltam megfejteni az Isten tervét, hogy ez a folyton felszínre törő vágy a férjem, az én és a legkisebb fiúnk részéről vajon csak a mi önzésünk, vagy a Jóisten akarata? A barátnőm biztatott, hogy kérjek egy jelet az Úrtól ezzel kapcsolatosan, de én azt kérdeztem tőle, „mit kérjek, hogy egy rózsaszín babacipő elém hulljon az utcán? Nem kérek én jelet…” és másnap a járda közepén egy kis fehér bárány szundikendőt találtam, rózsaszín ruhában.

OLVASS TOVÁBB »

A Jóisten számít még rád – Az MKPK Családügyi Bizottságának időspasztorációs programjáról

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Családügyi Bizottsága kezdeményezéséből született a „Melléjük szegődöm” program, amelynek résztvevői április 4-én találkoztak Budapesten, az MKPK irodaházában. Az időseket segítő egyházmegyei küldöttek a második tréningnapon rátekintettek szolgálatuk jelenére és jövőjére. A képzést tartó szakemberekkel beszélgettünk tapasztalataikról.

OLVASS TOVÁBB »

Katolikus családok lelkigondozása országos szinten

profamiliacat@gmail.com

Katolikus családok lelkigondozása országos szinten

profamiliacat@gmail.com

 

© Copyright 2021 - 2024 | A ROMÁN PŰSPÖKI KONFERENCIA ÁLTAL TÁMOGATOTT HONLAP