Elindultunk az év ,,sötétje” felé: november elsején ugyan fényárban úsztak a temetőink, adventben is hétről hétre több gyertyát gyújtunk és karácsonyt ismét a sok csillogó gyertya fénye jelzi, mindez abból a vágyból is fakad, hogy az év és az élet sötétebb sarkait bejárja a fény… legalább egy kis gyertya pislogó fénye…

Az évnek ebben az időszakában a természettel együtt kicsit lelassulunk mi magunk is, a külső tevékenykedés gyérül, a szobába szorulunk, és több idő jut a befelé figyelésre. Akarva-akaratlan. Mert sokan kerülgetjük épp e belső jeleket, jelzéseket, amelyeket a mai ember annyira nem hall, nem hallgat meg. Olyannyira nem, hogy azoknak immár testi tünetek formájában kell kiabálniuk. Migrén, fejfájás, szédülés, felszökő vérnyomás, hűlések sorozata, köhögés, rosszullét, kóros elhízás vagy soványság, esetleg súlyosabb, betegségbe átcsapó jelek a belsőnkből. Lényünk lényege, lelkünk kiabál, hogy állj már meg, ne idegeskedj, ne kapkodj, ne szorongj, ne rohanj, ne görcsölj! Ne kifelé, ne másoknak, elvárásoknak akarj megfelelni – sose tudsz teljességében a külső szemnek tetszeni, ha a belsővel nem törődsz, ha annak szerető pillantása nem kísér.

,,Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” – hogyan is szerethetnél bárkit, ha magaddal úgy bánsz, ahogy egy okos gazda az állataival nem bánik…

Puzzle-darabkákként élünk a családban, a közösségeinkben, egyházunkban, a társadalomban. Mindenik darabka sajátos, mással pótolhatatlan jelentést hordoz akkor is, ha a nagy tájképben csupán egy fűszál vagy egy felhő szélének képét rajzolták rá. Nem áll össze a nagy egész nélküle. Ha pedig a puzzle-darabkák egymással versengenek, jobb, de nem a nekik illő helyet akarják elfoglalni, szintén nem áll össze a kép. A földet ábrázoló darabka kikövetelheti magának, hogy a nap helyére kerüljön, épp csak feje tetején fog állni a kép…

A felebarát, a másik szeretete nem jelent mindig szerelmes egybefonódást, áhítatos csodálatot: pusztán csak a másik elismerését, tiszteletét: ezáltal őt a helyére engedjük. Magamat pedig nem összetéveszteni kell vele, hozzá hasonlítgatni, hanem egyszeri, egyedi adományaimat felismerni, azokat fejleszteni, hogy a magam egyszeri helyét betölthessem. Így leszek boldog, ha nem kell kisebbre összehúznom magam, mint ami vagyok. De egy egész életet sem tölthetek lábujjhegyen csipeszkedve, a nem nekem való helyen kapaszkodva. Minden ízületem tönkremegy bele, mégsem fogom a nem rám szabott feladatot betölteni. Nem a mások, a magam igényei szerint sem!

A befelé is figyelő ember valahol mélyen érzi, esetleg a teste maga tünetekkel jelez: fordulj, alkalmazkodj, alakulj, hogy a magad helyére kerülj a teremtésben: így építesz, így épülsz, így lesz kerek Isten szép világa!

A Vasárnap 46. számában megjelent írás szerkesztett változata