Szívet melengető és bizalmat erősítő tapasztalat, amikor azt érezzük, úgy szeret valaki, ahogyan vagyunk, anélkül, hogy meg akarna változtatni vagy felételeket szabna, kéretlen tanácsokat adna. Amikor meghallgat minden kommentár vagy kiigazítás nélkül. Amikor támogat annak felfedezésében és véghezvitelében, ami nekünk segít teljes életet élni. Igazi művészet ezt ajándékozni szeretteinknek. Édesanyja utolsó éveit – és azokon keresztül egész életét – mesélve, valamint a vele kapcsolatos saját viszonyulásaira reflektálva, éppen ebben segít Joyce Rupp memoárján keresztül: szeretettel és szabadon engedően jelen lenni, odafigyelni idősödő szeretteinkre és támogatni őket saját útjukon, miközben mi magunk is tanuljuk a múló évek hozta változásokat saját életünkben.

Csendes estéken elmélyülve a Repülj, míg vannak szárnyaid! – Anyámtól tanult leckék című könyv lapjain kibontakozó családi történet olykor hangos nevetést, máskor csendes könnyeket előcsalogató fordulataiban minden bizonnyal megelevenednek előttünk saját emlékeink, illetve szüleink, talán nagyszüleink hajdanán elmondott igaz meséi. Mert ugyan egy német eredetű amerikai család életébe való betekintésre kapunk meghívást a neves lelkiségi író, Joyce Rupp e rendhagyó könyve által, az ott olvasottak nagy része történhetett volna bármelyik erdélyi településen. Ezen meggyőződésemet erősítették meg bennem a nagyapám szülőfalujában tartott könyvbemutató előtti percek, amikor kedves, vendéglátó, hetvenes éveiben járó rokonunk megjegyezte: „Tudjátok, amit ott a nehéz dunyháról szóló történetben olvastam, azt írhatták volna rólam is.” Majd pár mondattal később édesanyám, aki még nem is látta a könyvet, szinte szó szerint „idézett” belőle, pedig csak önmagáról mesélt.

Olykor a nem segítés az igazi segítség

Miközben a szerző csodálattal ecseteli történeteken át anyja minden nehézséget leküzdő szívósságát és bármilyen helyzethez alkalmazkodni képes rugalmasságát, világosan rámutat arra, hogy éppen ezek a nagyon értékes tulajdonságai jelentették számára a legnagyobb buktatókat is. Alkalmazkodóképessége miatt lenyelte a férje nyersessége okozta fájdalmakat, ahelyett, hogy ellenállt volna az önbizalmát megnyirbáló magatartásnak. Később pedig, amikor az öregedés megnyirbálta egészségét, éppen a minden körülmények közti felállásra való képessége és önállósága hátráltatta abban, hogy átengedje magát a korral járó korlátoknak és segítséget fogadjon el.

„Hogyan bántam anyámmal mint időssel? Túl sokat próbáltam tenni érte. Túlságosan buzgólkodva azon, hogy kimutassam szeretetemet és enyhítsem azt, amit én fizikai terheinek gondoltam, próbáltam elvégezni mindent, ami nehéznek tűnt” – vallja be sokunk hibáját Joyce Rupp. – „Nem fogtam fel, hogy jó szándékú törekvésem csak hozzáadott a meg nem felelés érzéséhez és csökkentette arra való képességét, hogy maga tegyen meg dolgokat. Egyik látogatásom alkalmával anyám visszautasította ajánlatomat, hogy port töröljek a hálószobájában. Nekünk, idősebbeknek szükségünk van arra, hogy mindent magunk végezzünk el, amit csak tudunk – magyarázta kedvesen, de határozottan. Megjegyzése felnyitotta beszűkült nézetemet az öregkorról.” A segítő magatartásból a szolgálatába hív meg a szerző, hogy akaratlanul se helyezzük magunkat a segített fölé, hanem egyenrangúként álljunk rendelkezésére.

Megfordult szereposztás?

A felnőtt gyermekek nagy csapdája szüleik (de olykor más idősek) elkísérése során, hogy csupa jó szándékból gyermekként kezelik őket: döntéseket hoznak helyettük, nem kért tanácsokat osztogatnak és féltve anyáskodnak fölöttük. „Most, hogy többet értek abból, mit jelent öregedni, összerezzenek belül, amikor azt hallom, hogy fiatalabbak noszogatják az időset: mozogj gyorsabban, állj egyenesen, ne ismételd, figyelj oda, ne edd meg azt, beszélj világosabban. Arra vágyom, hogy be tudjam bújtatni őket valaki bőrébe, aki fölött elszálltak a fiatalság évei. És sóvárgok arra, hogy itt legyen anyám újra, hogy kedvesebb és megértőbb lehessek vele” – hívja fel a figyelmet a szerző.

Az élet bontakozni akar

Amikor már azt hinnénk, hogy az élet alkonyán a hátralevő évek „lefogyasztására” kell berendezkednie az öregedő személynek, akkor is megjelenhet a meghívás az újabb felfedezésekre, külső és belső kalandokra, addig ismeretlen nyitottság kipróbálására. Így történt ez Hilda Rupp esetében is, aki utolsó évtizedében talált rá legjobb barátnőjére és vele együtt az élet addig számára ismeretlen lehetőségeire. Szintén ez az időszak hozta el a Joyce lányával közös utazás lehetőségét és alakította át kapcsolatukat igazi barátsággá. Nem véletlen, hogy ez volt lelki hagyatéka lánya és rajta keresztül számunkra is: „Repülj, míg vannak szárnyaid!”.

Joyce Rupp két legújabb, Bereczki Silvia által magyar fordított kötetét IDE és IDE kattintva lehet megrendelni! Ha a korábbi, Fogodzók a léleknek című kötetről tájékozódna bővebben, ITT megteheti!

Forrás: romkat.ro